2. rész

Az illetőnek gyönyörű szeme volt és el is merültem a tekintetében, amíg észbe kaptam és rászóltam:

Kati: Kérem, mondja meg hol lakik, egyre több vért veszít és ennek nem lesz jó vége – az idegen, aki mégsem annyira az, nagy nehezen biccentett jobbra egyet – hát azt hittem messzebb lakik, de jöjjön segítek

Idegen: A kulcs a jobb belső zsebemben van! – mondta ki, ami nagyon nehezen ment, mivel nagyon gyenge volt már.

Kati: Azonnal megkeresem – nyúlok a zsebébe és egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de szerencsére megtaláltam a kulcsot és elfordítottam a fejem azelőtt, mielőtt elvörösödök. – megvan, hu mekkora ház, na ebbe igazodjak ki – ültetem le a kanapéra

Idegen: Köszönöm – mondta, de kezdett még rosszabbul kinézni.

Kati: Nincs mit, de merre vannak itt a kötszerek? – kérdeztem, de mivel ereje nem volt beszélni, nagyon nehezen felemelte a jobb kezét és balra mutatott, ahol nyitva is volt az ajtó és látni lehetett, hogy az a fürdő. Azonnal bementem és egy szekrényben meg is találtam a kötszert. – itt is vagyok. Elsőnek fertőtleníteni kell a… hát ezt nem értem. Nem mély a vágás, de nagyon sok vért veszített. Mennyi ideje kószált már így?

Idegen: Pár órája…

Kati: Te jó ég, na ki kell az inget gombolni – meg is teszem és a kezét elveszem a sebtől. – most lefertőtlenítem a sebet, csípni fog – mondom neki. Egy nagy vattacsomóra öntöttem egy kis alkoholt, és nagyon finoman a sebhez tartottam és tisztítgatni kezdtem neki.

Idegen: Szzzzz, nagyon csíp – tért magához.

Kati: Sajnálom, de ez elengedhetetlen ahhoz, hogy be is kössem a sebét, főleg hogy órák óta csavargott így – próbálom nyugtatgatni, és mikorra befejeztem a fertőtlenítést, megpróbáltam felültetni, hogy egy kötszerrel körbe tudjam tekerni a derekát. Mikor tekertem körbe, elszakadt a karkötőm, amibe bele volt glavirozva (belevésve) a nevem, de nem vettem észre és a kanapén landolt. – na meg is volnánk.

Idegen: Hogyan köszönhetném meg?

Kati: Nem kell megköszönni, ezt akárkiért megtettem volnaJ

Idegen: Nagyon kedves lány vagy

Kati: Köszönöm, de nekem mennem kell. Nagyon késő van és Nővérem kinyír, hogy ilyen soká elvoltam és biztos aggódik.

Idegen: Rendben van, kikísérem… - próbált meg felkelni, de nem sikerült.

Kati: Nem nem, maradjon csak. Pihennie kell, aludja ki magát, holnapra jobban érzi majd magát.

Idegen: Köszönöm, de ha megkérhetném, tegezzenJ

Kati: Rendben van. Remélem, még találkozunk.

Idegen: Én is nagyon remélem – mosolyodik el.

Kati: Hát akkor, szia! – búcsúztam el.

Idegen: Szia! – mondta, és én kimentem a házból és a szám elé tartva a kezemet a csodálkozástól, és úgy mentem hazáig. Közben az „idegen” eldőlt a kanapén, és arra gondolt: „... De bolond vagyok, hisz a nevét sem kérdeztem meg” aztán ahogyan letette maga mellé a karját, érezte, hogy valami böki a kezét. A kezével keresni próbálta, hogy mi bökhet és meg is találta. A karkötőm volt az. Felemelte és méregetni kezdte, de rögtön tudta az enyém. Ahogyan nézegette, meglátta, hogy benne van egy név: Kati: „…szóval így hívják…” – jártak a gondolatok a fejében. Ahogyan egyre mélyebben elgondolkodott, beugrott neki, hogy mintha látott volna már valahol, de nem volt ideje gondolkodni azon, hogy hol, mert elaludt, a kezében a karkötőmmel. Én 10 perces gyaloglás után haza értem, és Mimi a fotelban ülve várt engem:

Mimi: Mégis merre voltál?

Kati: Nem fogod elhinni – kezdtem el mesélni neki a sztorit, de azt nem mondtam el, hogy ki volt az illető, akin segítettem, csak azt, hogy sebesült volt és nála elláttam a sebeit.

Mimi: Tudom, hogy szeretsz segíteni másokon, de azért ez sok. És ha megerőszakolt volna?

Kati: Jaj, te mindjárt a legrosszabbra gondolsz. Szerinted egy megkéselt ember, aki beszélni is alig tudott, olyan sok vért vesztett, majd pont meg akar erőszakolni engem…

Mimi: De nem azért nem tudott beszélni, hanem mert be volt rúgva!

Kati: Kérlek, ezen ne akarok most veszekedni, az a lényeg ő is jól van és én is.

Mimi: Még a jobbik eset! Megőrültem volna, ha bajod esik!

Kati: Ez aranyos tőled, de tudok vigyázni magamra… és megvallom neked, igéző szemei voltak a srácnak.

Mimi: Csak nem tetszik?

Kati: Azt nem mondanám, de megfogott benne valami, és érzem, hogy nemsokára ismét látni fogom, és nagyon várom már.

Mimi: Az most úgy hangzott, mintha szerelmes lennél. De mond csak, a karkötőd, amit tőlem kaptál hova lett?

Kati: Hát itt van a kez… TE JÓ ISTEN! A karkötőm…

Mimi: Ugye nem hagytad el? – nézett rám szúrósan.

Kati: Hát én, őszintén megmondva: nem tudom, hogy hol van. Istenem, az volt a kedvenc karkötőm…

Mimi: Hát csak volt… felelőtlen vagy!

Kati: Na ezt nem vártam volna tőled! Hidd el, előkerítem!

Mimi: Na mindegy. Holnap majd megmutatom neked, hogy milyen rucikat vettünk Bernivel, vettem neked is valamit.

Kati: Komolyan? De ezek után nem félsz, hogy azt is elhagyom, mint a nyakláncomat?

Mimi: Hát… - mosolyodik el – ha nem pasinál hagyod el, akkor nem aggódomJ de majd csak holnap adom neked oda. Inkább menj pihenj le egy kicsit, nem semmi napod volt, ahogy elnézem.

Kati: Az biztos… de előtte lezuhanyozom és utána álomra hajtom a fejem.

Mimi: Rendben van. A zuhanyzáson túl vagyok, úgyhogy én is megyek szunyálni egyet. Légy rossz hugicám. Akkor holnap

Kati: Aludj jól! – köszöntem el. Felmentem a szobámba, ledobtam a ruháim és elindultam zuhanyozni. Egy darabig csak áztattam magam, és egyre csak azon a jóképű „idegenen” járt az agyam… és azon, hogy vajon hol hagytam el a karkötőmet. Miután megmosakodtam és lefeküdtem az ágyamba, de úgy éreztem, hogy nem tudok aludni, ezért bekapcsoltam a tv-t. Kapcsolgattam a csatornák között és megláttam azt az „idegent” a tv-ben, ahol éppen a klipjét adták le, és a kis sarokban ott volt a neve: Lee Ryan. Miután jó volt őt újra látni, még ha tv-n is keresztül, álomra hajtottam a fejemet…